aug 042010
 
 2010. augusztus 4. szerda  Posted by at 19:34

A Queen brit rockegyüttes volt,  amelyet 1971-ben alapított Freddie Mercury (ének, look billenty?sök), Brian May (elektromos gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob).[1] Az 1970-es évek elején glam rock, progresszív rock és heavy metal stílusú, túlprodukált albumaikkal, rétegezett ének és gitárharmóniáikkal értek el angliai ismertséget, és kritikai sikereket.[2]

Világhírt az 1975-ben megjelent A Night at the Opera cím? albumukkal, és az azon szerepl? Bohemian Rhapsodyval értek el.[3] A zenéjük kés?bb egyre populárisabb, közönségbarátabb lett. 1982-ben Hot Space cím? albumukon funk és R&B hangzással kísérleteztek, ezt a közönség és a kritika is h?vösen fogadta. Ezután az 1980-as években még populárisabb, rádióbarát lemezeket jelentettek meg, és bár Amerikában sosem tudtak újra sikeresek lenni, a világ többi részén a korszak egyik legismertebb együttesének számítottak.[4][5] Mercury 1991-es halála után már csak egy régi felvételeket tartalmazó albumot adtak ki, majd gyakorlatilag feloszlottak. Deacon 1997-ben visszavonult a zenélést?l, de May és Taylor továbbra is használták az együttes nevét, kezdetben csak különféle el?adókkal való önfeldolgozások során, 2004-t?l pedig Paul Rodgers énekessel a Queen+Paul Rodgers együttes keretén belül.[6] 2008-ban új lemezt adtak ki The Cosmos Rocks címmel,[7] ami negatív kereskedelmi és kritikai fogadtatásban részesült, ennek eredményeként 2009-ben feloszlottak.[8]

Visszatekintve a kritikusok véleménye megoszlik az együttes jelent?ségér?l: bár több kés?bbi el?adóra voltak jelent?s befolyással, az 1980-as években kiadott lemezeiket a kritikusok egy része er?sen elmarasztalja.[9][10] Világszerte több mint 150 millió albumot adtak el,[11] csak az USA-ban 32 milliót.[12] Híresek voltak a hatásos koncertjeikr?l, a korszer? színpadtechnikájukról, és Mercury teátrális el?adásmódjáról.[13][14] Felléptek az 1985-ös Live Aid koncerten, ezt az el?adásukat kritikusok és közvélemény kutatások a zenetörténet legjobb koncertteljesítményei közé sorolják.[15]

 

Története

A Queen el?tt (1965–1970)

Brian May és Tim Staffel 1968-ban, egyetemista korukban alapítottak együttest Smile néven.[16] Az egyetemen egy hirdetésben „Ginger Baker típusú dobost” kerestek, így találkoztak Roger Taylorral.[16] A Mercury Records nev? lemezcéggel kötöttek szerz?dést, és felvettek pár dalt a Trident stúdióban. Megjelent egy kislemezük is, az Earth / Step On Me, de nem keltett felt?nést. A kudarc hatására Staffel eltávolodott az együttest?l, majd 1970-ben ki is lépett.[16] Ekkor került az énekesi posztra Freddie Mercury, aki már korábban ismerte az együttest, ellátogatott a próbáikra is. Mercury ötlete volt, hogy Queennek nevezzék el az új együttest, mert tetszett neki a szó kétértelm?sége (az angol szlengben n?i ruhába öltözött homoszexuális jelentése is van)[17], szerinte jól kifejezt az általuk játszani kívánt zene fenséges és bizarr kett?sségét.[18] Hogy teljessé tegyék az együttest, basszusgitárosokat hallgattak meg, így találkoztak 1971-ben John Deaconnal.[2]

Ett?l kezdve már kisebb eseményeken is felléptek, de még megtartották az eredeti foglalkozásukat is. 1972-ben sikerült felkelteniük egy kiadó figyelmét. Akkoriban a De Lane Lea stúdió az új hangtechnikai berendezéseit próbáltatta ki ismeretlen együttesekkel, ide sikerült a Queennek is bejutnia, ahol csekély stúdióid?ért, és demófelvételi lehet?ségért cserébe tesztelték a rendszert.[19] Az egyik ilyen felvételük során figyelt fel rájuk Roy Thomas Baker és John Anthony, akik a Trident stúdió alkalmazottai voltak. A Trident akkoriban lemezkiadással akarta b?víteni a tevékenységét, ezért szerz?dést ajánlottak az együttesnek, amelyben fizetést és stúdióid?t garantáltak a felvételekhez, valamint elvállalták a Queen képviseletét és a felvételek terjesztését a kiadók felé.[5][20]

Queen, Queen II és Sheer Heart Attack (1971–1974)

Nem tudod lejátszani a fájlt?

Közös elhatározás szerint minden már a De Lane Lea-ben felvett dalt újra felvettek, a The Night Comes Down esetében azonban nem voltak elégedettek az új felvétellel, ezért akorábbi felvételt használták fel.[21] Az együttes nevét visel? bemutatkozó albumuk, a Queen 1973-ban jelent meg, majd egy évvel a felvételek után. Bár a kiadó megfelel?en reklámozta, kereskedelmileg minimális sikereket ért el, és az eladási listákra is csak egy évvel kés?bb, a második albumuk sikere után került fel. Sokakban az is visszatetszést keltett, hogy az együttest úgy reklámozták, mint az új Led Zeppelint.[22] A két kiadott kislemez, a Keep Yourself Alive és a Liar egyetlen listára sem kerültek fel. Ennek ellenére a kritikusok már akkor elismerték a lemez erényeit, a Rolling Stone magazin kritikája nagyszer? debütálásnak tartotta,[22] évekkel kés?bb pedig Allmusic kritikusa pedig minden id?k egyik legalulértékeltebb debütáló albumának nevezte. Az együttesre kés?bb jellemz? jegyek, mint a többszólamú vokál, a rétegezett gitárhangzás, valamint a többtételes dalszerkezet már itt képviselték magukat.[23]

Queen II

Az 1974-es Queen II album megjelenése kisebb nyomdahiba miatt késett. Az album dalai egységesebbek a hagyományosnál, két oldalát A és B-oldalak helyett Fekete és Fehér oldalaknak nevezték el. Míg a fehér oldalra (egy kivétellel) csak May írt dalokat, addig a Fekete oldal Mercury dalait tartalmazta. Bár nem konkrétan konceptalbum, tartalmazza azoknak bizonyos tulajdonságait: egységes hangulatú szerzemények, felosztott oldalak és egybefolyó dalok.[24] Ez az együttes legsötétebb és legnehezebb albuma, komplex szerkezet?, virtuóz hangszerelés? és misztikus témájú dalokkal. Az albumról kimásolt Seven Seas of Rhye kislemez ismert sláger lett, és a 10. helyet érte el a brit slágerlistán. Els?ként tartalmazott utalást a Mercury által kitalált Rhye királyságra, amely sokak szerint az egész albumra rányomta a bélyegét.[25] Az album borítója az együttes kés?bb legendássá vált pózát ábrázolta, amin sötétített háttér el?tt megvilágítva látható a tagok arca. A képet Mick Rock fényképész készítette egy Marlene Dietrich fénykép alapján, amely a Shanghai Express cím? filmben látható.[26]

„A Led Zeppelin és a The Who is benne van valahol, mert ?k voltak a kedvenceink, de amiben próbálunk különbözni t?lük, az a rétegezett hangzás. A The Who-ra jellemz? a nyílt gitárhang, és a Father to Sonban ez benne van, de a mi hangzásunk sokkal inkább az eltúlzott, er?s gitárhangra alapul.”— Brian May a Queen II-r?l[27]

Az 1974-es amerikai turné során May fert?z? májgyulladással kórházba került, ezért hogy elkerüljék a karanténba kerülést, az egész együttesnek vissza kellett térni Angliába. Mialatt May a kórházban lábadozott, az együttes (és a stúdió) úgy gondolta, hogy a kényszer? szabadságot az új lemez felvételeivel töltik.[19] Az ezután megjelent Sheer Heart Attack albumon meglátszik May hiánya a felvételekr?l, a dalok általában zongora alapúak. Els? kislemeze a Killer Queen volt az együttes els? angliai slágere, amely a slágerlistán a második helyet érte el, és egyedülálló módon keresztezte a kabarézenét a hard rockkal.[28] Fontos dala az albumnak a Stone Cold Crazy, amely egészen az 1970-es évek elejéb?l származik. Szokatlanul gyors tempója, dob és gitárkísérete a speed és thrash metal stílus egyik legkorábbi képvisel?jévé teszik,[29] 1991-ben a Metallica feldolgozást készített bel?le. May két dala az albumon a Now I’m Here és a Brighton Rock, mindkett? jelent?s gitárkísérettel rendelkeztek. A Brighton Rock gitárszólója kés?bb a koncertek állandó részévé vált, és a 80-as évekre egészen kilencpercesre duzzadt. Az album a második helyet érte el Angliában, és az együttes egyik legjobb lemezének tartják. Az Allmusic kritikusa szerint hidat jelent az együttes korai heavy metal és kés?bbi pop rock hangzása között.[30]

A Night at the Opera és A Day at the Races(1975–1976)


1975-re az ellentét feloldhatatlannak t?nt az együttes és a stúdió között. El?bbiek nehezményezték, hogy a Sheer Heart Attack jelent?s sikerei ellenére akkor még mindig csak heti fizetést kaptak, utóbbi viszont kevesellte az addig elért sikereket.[20] Jim Beach menedzser segítségével végül közös megegyezéssel felmondták a szerz?dést. Bizonytalan volt az együttes sorsa, a tagok között felmerült a feloszlás lehet?sége is, és egy darabig úgy t?nt, hogy Peter Grant, a Led Zeppelin menedzsere viszi tovább az ügyeiket (a Swan Song Records irányítása alatt). Végül John Reid lett a menedzserük egészen 1978-ig.[31] Ett?l kezdve a Trident stúdió kihagyásával, az EMI, Amerikában pedig az Elektra Records közvetlenül adta ki az együttes lemezeit. May elmondása szerint úgy indultak neki a negyedik album készítésének, hogy eldöntötték, ha nem lesz sikeres, feloszlatják az együttest.

Ugyanebben az évben jelent meg leghíresebb lemezük, az A Night at the Opera.[3] Ez volt az els? albumuk, amely listavezet? lett a brit albumlistán, Amerikában pedig már 1976-ban aranylemez lett.[32] A dalok felvételével rengeteg id?t töltöttek, összesen tíz különböz? stúdióban dolgoztak, és – pályafutásuk során els?ként – 24 sávos felvételi technológiát használtak, így korának legdrágább stúdióalbuma lett.[33] Mind a négy tag részt vett a dalok írásában: Brian May írta például az epikus The Prophet’s Songot, Mercury a kés?bbi koncert kedvenc Love of My Life-ot , Taylor a blues-rock-szer? I’m in Love with My Cart, Deacon pedig els? kislemezslágerét, a You’re My Best Friendet, amely a hetedik helyet érte el a brit slágerlistán. A kritikusok továbbá kiemelték a lemez sokszín?ségét, a dalok stílusa a heavy metaltól a progresszív rockon át a kabarézenéig terjedt.[3] A Freddie Mercury által írt és vezényelt Bohemian Rhapsody volt a lemez csúcspontja.[3] A felvételével három hetet töltöttek el, akkoriban egy egész albumot felvettek ennyi id? alatt. Bár a hossza miatt – 5 perc 55 másodperc volt – eredetileg ki sem akarták adni kislemezen, megjelenése után mégis 9 hétig vezette a brit slágerlistát, amely sokáig abszolút rekordnak számított. 2004-ben a Rolling Stone magazin minden id?k 163. legjobb dalának sorolta be.[34] Maga az album a 230. lett a magazin minden id?k 500 legjobb albumát felvonultató listáján.[35] A hozzá készült videoklipet történelmi jelent?ség?nek tartják. Bár az az állítás nem igaz, hogy ez lett volna az els? videoklip, bizonyos, hogy népszer?sége nagy lökést adott az 1980-as évek MTV videoklip korszakának kialakulásához. A rendez?je Bruce Gowers volt, a végrehajtás során az együttes ötleteit is felhasználta. Az együttes híres pózát az 1974-es Queen II album borítójáról mintázta.

A Day at the Races

Az 1976-os A Day at the Races sok kritikus szerint az A Night at the Opera szimbolikus folytatása: ugyanúgy a Marx-testvérek egyik filmjér?l, a Botrány az üget?nr?l kapta a címét, ugyanaz a borítókoncepció jellemezte, csak fehérben, és ugyanaz a zenei sokszín?ség található meg rajta.[36] Az album vezet? kislemeze, a Somebody to Love széles kör? vélemények szerint az együttes legprofesszionálisabb vokális teljesítménye, Mercury, May és Taylor háttérvokálját oly módon rétegezték, hogy egy valódi gospelkórus látszatát keltik.[37] A kislemez a második helyet érte el a brit slágerlistán. A B-oldalán szerepl? White Man az els? volt az együttes amúgy sem túl gyakori politikai jelentés? dalainak: az amerikai bennszülöttek ellen a fehér ember által elkövetett b?nöket sorolja fel.[38] A lemez második kislemeze, a Tie Your Mother Down kereskedelmileg ugyan nem lett sikeres, id?vel mégis a koncertek egyik legkedveltebb dala lett. Brian May egy olyan gitárriffet épített bele, melyet az Escher-festményekhez hasonlított: a hallgató számára úgy t?nik, mintha a hangszín folyamatosan emelkedne, de néhány ütem után rá kell jönni, hogy valójában semmit sem változott.[39] Még az album felvételei közben adtak egy ingyen koncertet a londoni Hyde Parkban, hogy a h?séges rajongóknak megköszönjék a kitartásukat. Az el?adás az együttes történetének egyik leghíresebb koncertje lett, a néz?szám egyes források szerint 150 ezer és 200 ezer közöttire volt tehet?, ez volt addig a legnagyobb közönség, amely el?tt koncertet adtak.[40]

News of the World és Jazz (1977-1978)

„A We Will Rock You válaszreakció volt pályánk egyik szakaszára, amikor a hallgatóság kezdett nagyobb részévé válni a m?sornak, mint mi magunk. Végigénekelték az összes dalt. Ezért Freddie és én úgy gondoltuk, érdekes kísérlet lenne kimondottan úgy írni a dalokat, hogy számítunk a közönség részvételére”. — Brian May[41]

Az 1977-es News of the World kisebb fordulópont volt az együttes történetében. Ez volt az addigi legsikeresebb albumuk az Egyesült Államokban, ahol a 3. helyet érte el a Billboard Top 200-on, és a mai napig több mint négymillió példányban kelt el – ezzel az egyik legsikeresebb ottani lemezük lett. A hangzásvilág a jelent?sen egyszer?södött, a kimunkált vokálok és precíz hangszerelés helyett az egyszer?ség, a klasszikus rock and roll került el?térbe.[42] Az album két leghíresebb dala a We Are the Champions és a We Will Rock You kifejezetten úgy íródott, hogy koncerteken a közönség részvételével lehessen el?adni. A két dal egy kislemezen jelent meg (egyes országokban dupla A-oldalas kislemezen) és nagy siker lett: Angliában a második, Amerikában a negyedik helyet érte el a slágerlistán. A We Will Rock Yout 2004-ben a Rolling Stone magazin minden id?k 330. legjobb dalának sorolta be.[43] Az It’s Late cím? dal a kés?bb Eddie Van Halen révén híressé vált tapping gitártechnika alkalmazására volt az egyik legels? példa. May állítása szerint a technikát egy texasi bárzenészt?l leste el, aki Billy Gibbons, a ZZ Top gitárosa nyomán játszotta.[44]

1978-ban jelent meg a botrányokkal kísért Jazz album. Bár a News of the World után, visszatérve a korai évek hangzásához, ez is egy „sokszín?” lemez volt, mégis kevés elismerést kapott. Legels? kislemeze a dupla A-oldalas Bicycle Race/Fat Bottomed Girls volt. Az el?bbi azért okozott botrányt, mert a videoklipjében meztelen n?k kerékpároztak, utóbbi a dalszövege miatt váltott ki nemtetszést. Az elutasítás egészen odáig terjedt, hogy Amerikában nem engedték megjelentetni a kislemez eredeti borítóját, amelyen az egyik meztelen biciklista volt látható, csak miután elfedték az intim részeket. A rajongók egy részét is elriasztotta ez az eset, többen panaszkodtak, hogy az együttes kicsúfolta az addig rá jellemz? spiritualitást.[45][46] A botrány nem tett jót a lemez kritikai fogadtatásának sem, a Rolling Stone magazin kritikusa egyenesen fasisztának titulálta az együttes szórakoztatóipari hozzáállását.[47]

Az 1978-as Jazz Tour során rögzített dalokból állították össze az 1979-ben megjelen? Live Killers koncertalbumot. Ez volt az együttes els? koncertalbuma, és az els? dupla albuma. A dalok kiválasztását és keverését a Montreux-i Mountain stúdióban végezték el, ekkor kerültek el?ször munkakapcsolatba David Richards hangtechnikussal. A stúdió annyira elnyerte a tetszésüket, hogy még abban az évben megvásárolták, így több kés?bbi album felvételei zajlottak itt.[5] A koncertalbum sikeres volt, a második helyet érte el a brit albumlistán, a 16. helyet a Billboard Top 200-on. May és Taylor kés?bb úgy nyilatkoztak, hogy nem voltak elégedettek az album végs? keverésével, ennek ellenére a kritikusok is pozitívan nyilatkoztak róla. Egy kislemez is megjelent róla, az 1975-ös Love of My Life koncertverziója.

The Game, Flash Gordon és Hot Space (1980–1982)

Nem tudod lejátszani a fájlt?

Az 1980-as The Game album fordulópontot jelentett az együttes hangzásában.[48][49] Nagyban hatottak rájuk a new wave és disco stílus el?retörése, amivel párhuzamosan az 1970-es évek veterán rockegyüttesei vagy feloszlottak, vagy elvesztették a rajongóikat. Ezzel szemben a Queen alkalmazkodott az új zenei igényekhez, az új lemezükön a német Reinhold Mack producer segítségével eltávolodtak a hard rock gyökerekt?l, el?térbe került a ritmusszekció – amelyet gyakran szintetizátorral képeztek le –, a funk és az R&B.[48] Az új stílus különösen Amerikában volt sikeres, a The Game lett az els?, és mindezidáig utolsó amerikai listavezet? albumuk. Két kislemeze is els? lett a Billboard Hot 100 listán: a Crazy Little Thing Called Love egy Elvis Presley stílusú rockabilly dal, az Another One Bites the Dust pedig egy ritmusvezérelt funk rock m?. Utóbbi a mai napig az együttes legsikeresebb szerzeménye, világszerte több mint 7 millió példányban kelt el[forrás?]. 1980-ban mind az Another on Bites the Dust, mind az album Grammy-díj jelölést kapott, bár díjat nem nyertek.[50] Még 1980 elején az Dino DeLaurentis producer felkérte az együttst a Flash Gordon cím? sci-fi film zenéjének megírásához.[5] Az Flash Gordon cím? filmzene album 1980. december 8-án jelent meg. Zeneileg a The Game újszer? hangzását vitte tovább, er?sen épített a szintetizátor használatára, és hagyományos rockdalok helyett a legtöbb tétel aláfest? zörejekb?l, és a filmb?l vett párbeszédekb?l állt. Ennek ellenére a minimalista Flash kislemeze a 10. helyet érte el a brit slágerlistán.

Az együttes 1981-ben Diego Maradonával

1981-ben nagyszabású Dél-Amerikai turnéba kezdtek. Nyugati rockzenészek közül els?ként léptek fel stadionban többek között Brazíliában és Venezuelában.[51] A koncertek hatalmas érdekl?désre tartottak számot: São Pauloban 131 ezer ember el?tt léptek fel,[52] két nap alatt pedig 251 ezer ember látta a koncertjüket. Felléptek a diktatúra uralta Argentínában is, emiatt kés?bb rengeteg kritika érte ?ket.[53] Ugyancsak 1981-ben jelent meg a David Bowie-val közös Under Pressure kislemez, amely a második listavezet? kislemezük lett Angliában. Egy véletlen találkozás eredménye volt, Bowie épp Montreux-ban járt, mikor megtudta, hogy a Queen a Mountain stúdióban dolgozik, így meglátogatta ?ket.[5]

Ugyanabban ez évben megjelent az els? válogatás albumuk, a Greatest Hits. Országonként változó dalokkal jelent meg, figyelembe véve, hogy hol melyik dalok lettek sikeresek. A kiadvánnyal párhuzamosan megjelent a Greatest Pix gy?jtemény, amely az együttesr?l készült fotókat, valamint a Greatest Flix, amely a videoklipeket gy?jtötte össze.

„A Hot Space-ben megpróbálkozunk a tiszta funkkal. Ezt a stílust a gyors belépések és kiszállások jellemzik. Innen a neve is: Hot Space.” — Brian May[54]

1982-ben jelent meg a Hot Space album. Az 1980-ban beindult, az Another One Bites the Dust kislemez sikere inspiráltastílusváltási folyamatok jegyeit viselte magán:[48] a legtöbb dalnak monoton szintetizátoros alapjai voltak, és hiányzott a karakteres gitárkíséret.[55] A várakozásokkal ellentétben a lemez bukásnak min?sült, bár Angliában a 4. helyet érte el, Amerikában csak a 23. helyre került, amelyre 1974 óta nem volt példa. Ugyan az album Body Language cím? kislemeze a 11. helyet érte el Billboard Hot 100 listán, leplezetlenül erotikus videoklipje botrányt okozott, az MTV be is tiltotta.[56] Részben a sikertelenség miatt az együttes elhagyta addigi amerikai kiadóját, az Elektrát, és átszerz?dött a Capitol Recordshoz. Az album bemutató koncertjét a Milton Keynes Bowlban tartották, és az egész m?sort felvették Gavin Taylor rendez? irányításával, a televízióban való leadáshoz. Ez a koncert adja az anyagát a 2004-es Queen on Fire – Live at the Bowl koncertalbumnak és DVD-nek.

The Works és A Kind of Magic (1984–1996)

Egy 1984-es koncerten

A Hot Space sikertelenségének hatására, valamint a személyes feszültségek miatt az 1983-as év nem az együttesr?l szólt a tagoknak. Brian May egy mini album, a Star Fleet Project létrehozásával fáradzott más híres gitárosokkal, mint Eddie Van Halen és Alan Gratzer. Mercury szólótervein dolgozott, valamint Deacon és Taylor társaságában sessionzenészi feladatokat vállalt.[54] A The Works 1984-ben jelent meg, ez volt az els? lemezük, amelyet részben Amerikában rögzítettek. Az album visszatérés volt a 70-es évek hard rock gyökereihez, mindazonáltal a könnyed pop rock hangzás is megmaradt.[57] Négy kislemeze jelent meg négy külön szerz?t?l: a Radio Ga Gát Taylor, az I Want to Break Freet Deacon, az It’s a Hard Life-ot Mercury, a Hammer to Fallt pedig May írta. Mindegyik Top 20-as lett Angliában. Amerikában nem követte koncertturné az albumot, amely az eladásokon is megmutatkozott: csak a 23. helyet érte el a Billboard Top 200-on. A Radio Ga Ga, amely nemzetközi siker lett, a Billboard Hot 100-on a 16. helyet érte el, ez volt az utolsó amerikai Top 20-as kislemezük. Híres videoklipek kísérték a kislemezeket. Az I Want to Break Free kisfilmjében a négy zenész n?nek öltözve parodizálta ki az Angliában közkedvelt Coronation Street szappanoperát. Amerikában nagy felháborodást váltott ki az eset, és egészen 1991-ig le sem játszották a klipet.[49] A Radio Ga Ga filmje Fritz Lang 1927-es filmklasszikusából, a Metropolisból tartalmazott részleteket, az It’s a Hard Life pedig egy operael?adást idézett meg.

„Túl közel voltunk egymáshoz. Id?nként már alig tudtuk elviselni egymást. Ekkor úgy határoztunk, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk. Egyedül dolgozunk és majd akkor állunk össze újra, ha majd kedvünk lesz hozzá. Jó öt hónapos szünetet tartottunk egészen augusztusig. Ez id? alatt is sokat találkoztunk és beszélgettünk, de nem dolgoztunk együtt. Azt akartuk, hogy a következ? albumunkat már teljesen más hangulatban csináljuk.” — Brian May[54]

A Keep Passing the Open Windows Tony Richardson The Hotel New Hampshire cím? filmjéhez készült, a cím a filmben elhangzó egy mondat alapján alakult ki. A megrendelést kés?bb mégis visszautasították pénzügyi okokra hivatkozva, így a dal az albumra került.[58] A The Works turné keretein belül az apartheid rendszer uralta Dél-afrikai Köztársaságba is eljutottak, amiért újra sok kritikát kaptak, mert az ország az ENSZ kulutárlis bojkottja alatt volt.[59] Egyes vélekedések szerint az elnyomó rendszert szolgálták ki a fellépésükkel.[54]

A folyamatos negatív kritikák, az amerikai sikertelenség és a személyes feszültségek miatt az együttes a feloszlás szélére került.[60] Ezt a holtid?szakot a Live Aidre való felkészülés törte meg. Eleinte szkeptikusan álltak a segélykoncert ötletéhez, és részt sem akartak venni, de Bob Geldof végül meggy?zte ?ket. A próbákhoz egy londoni színházat béreltek ki, és el?re begyakorolták az el?adásukat.[49] A koncert 1985. július 13-án zajlott, a Queen f? m?sorid?ben, 18:44-tól adta el? húszperces koncertjét. Az el?adott dalok a Bohemian Rhapsody, a Radio Ga Ga, a Hammer to Fall, a Crazy Little Thing Called Love, a We Will Rock You és a We Are the Champions voltak, May és Mercury az esti ráadásban kettesben el?adták még az Is This the World We Created..? cím? balladát. Több kritikus az esemény után, majd évekkel kés?bb is a koncert legjobbjának nevezte a Queen el?adását, és általános vélekedés volt, hogy „a Queen ellopta a show-t”.[61] A pozitív visszajelzések, valamint a közönség reakciója a tagok szerint is fordulópontot jelentett az együttes életében, bár el?tte a szünet lehet?ségét fontolgatták, ez meggy?zte ?ket, hogy van igény rájuk a zenei szakmában.[49] A Live Aid koncert által inspirálva írták meg közösen az One Vision kislemezt, amely 1985-ben jelent meg. A sajtó negatív kritikákkal illette, szerintük az együttes a Live Aid koncertet övez? felhajtást akarta kihasználni a siker érdekében.[54]

Nem tudod lejátszani a fájlt?

1986-ban Russell Mulcahy rendez? kereste fel ?ket az ajánlattal, hogy írjanak zenét a készül? Hegylakó cím? filmjéhez.[62] Az A Kind of Magic felét így a filmhez készült dalok tették ki, ellentétben azonban a korábbi Flash Gordonnal, ezúttal valódi betétdalok készültek, épp csak elvétve tartalmaztak hangokat a filmb?l. Az album népszer? slágereket tartalmazott, a Friends Will Be Friends, A Kind of Magic vagy a Princes of the Universe a mai napig a pop rock rádiók kedvencei. Az One Vision is felkerült az albumra, és egyúttal a Vasmadarak cím? film egyik betétdala lett.[63] A Who Wants to Live Forever cím? ballada nagyzenekari részeit egy a Királyi Filharmonikus Zenekarral vették fel az Abbey Road stúdióban, Michael Kamen vezényletével.[64] Ez volt az els? lemezük, amely rögtön CD-n is megjelent, egy id?ben az LP-vel. A CD verzió három bónuszdalt tartalmazott. Megállapodás szerint az A Kind of Magic és a Princes of the Universe dalokhoz Mulcahy készítette a videoklipet – utóbbiban szerepelt a Hegylakó f?szerepl?je, Christopher Lambert is. A lemezt követ? Magic Tour ugyan csak Európában zajlott, mégis az együttes legsikeresebb és leghíresebb koncertturnéja lett, 26 állomáson összesen 1 millió néz?jük volt.[65] Július 27-én a budapesti Népstadionban is felléptek, ahol Mercury elénekelte a Tavaszi Szél Vizet Áraszt cím? népdalt (a koncertet filmre vették, és 1987-ben Live at Budapest címen megjelentették VHS-en, valamint mozikban is bemutatták). A koncerteken felvett dalokból még abban az évben megjelent a Live Magic koncertalbum, 1992-ben a Live at Wembley ’86 album, 2003-ban pedig a Live at Wembley Stadium DVD.

The Miracle és Innuendo, Freddie Mercury halála (1987-1992)

1987-ben Mercury a spanyol operaénekes?vel, Montserrat Caballéval közösen jelentette meg a Barcelona albumot, Taylor pedig saját együttest alapított a Queen mellett, ez volt a The Cross.[66] Ekkoriban jelentek meg az els? pletykák Freddie egészségi állapotáról, ám err?l nyilatkozni senki nem volt hajlandó.

1989-ben jelent meg a The Miracle album. Ez volt az els? lemezük, amelyen – egy közös döntés alapján – már nem jelölték külön a szerz?séget, hanem minden dalnál a Queent jelölték szerz?nek. Az együttes életm?vének legkönnyedebb, legpoposabb albuma lett, vezet? kislemez, az I Want It All rögtön a 3. helyre került a brit kislemez-listán, és további sikeres slágereket tartalmazott: Breakthru, The Miracle és The Invisible Man. Mercury egészségi állapotában akkorra már szemmel látható változás állt be. Arcán akkorra már látható sebeket okozott a kaposi szarkóma, ezért barátja, Jim Hutton tanácsára borostát növesztett, hogy elrejtse.[49] Megrendült egészségi állapotában nem vállalta a The Miracle albumot követ? turnét, amely – tekintve, hogy az album listavezet? volt Angliában – mind az együttes, mind a szaksajtó és mind közönség számára érthetetlen volt.

1990 novemberében az együttes lemezeinek amerikai forgalmazási jogait megvásárolta a Hollywood Records 10 millió dollárért. Nem sokkal az esemény után a kiadó az összes fontosabb Queen-albumot megjelentette CD lemezen. Ez az együttes amerikai eladásainak ugrásszer? emelkedésével járt, sok lemezük ezután érte el a multi platina státuszt.[67]

Innuendo

Az 1990-es évre Mercury állapota oly mértékben leromlott, hogy már kétséges volt, megjelenik-e újabb stúdióalbuma az együttesnek.[49] A felvételek azonban folyamatosan zajlottak, Mercury a tempójához szabva dolgozott addig, amíg képes volt. Így jelenhetett még meg az utolsó albumuk, az Innuendo. Vezet? kislemeze, az Innuendo volt a harmadik angliai listavezet? daluk, hat és félperces hosszával, váltakozó tempójával és stílusbeli keveredéseivel egyértelm?en a Bohemian Rhapsodyt idézte meg.[68] Maga az album is visszatérés volt a 80-as évek pop rockjától a 70-es évek progresszív rockjához, bár a hangszerelés változatlanul a szintetizátoron alapult. A borítóját egy Grandville grafika alapján készítették el, hasonló stílusban készültek a kislemezek borítói is.[69]

1991 októberében megjelent az együttes második válogatásalbuma, a Greatest Hits II. Amerikában 1992-ben jelent meg Classic Queen néven, a két album világszerte több mint 15 millió példányban kelt el.

1991. november 23-án Mercury közleményben tudatta a világgal, hogy AIDS betegségben szenved, majd másnap, november 24-én elhunyt. Két nappal kés?bb sz?k körben, zoroasztriánus szertartás szerint elhamvasztották, a hamvait pedig ismeretlen helyre szállították.[70] Halála után saját kérésére újra megjelentették kislemezen híres dalát, a Bohemian Rhapsodyt. Angliában dupla A-oldalas változatban jelent meg, másik oldalán a These Are the Days of Our Lives cím? dallal, és öt hétig vezette a slágerlistát. Amerikában is nagy sikere lett a dalnak, amelyet részben a Wayne világa cím? vígjátékban való elhangzásának köszönhet, a Billboard Hot 100 listán a második helyet érte el. A kislemez összes angliai bevételét, több mint egymillió fontot a Terrence Higgins Trustnek ajánlották.[71]

1992. április 20-án a megmaradt tagok, és Mercury tisztel?i, barátai megrendezték a Freddie Mercury emlékkoncertet. Az el?adáson többek között részt vett David Bowie, a Metallica, Axl Rose és Slash, a Def Leppard, George Michael, Elton John, Annie Lennox, Roger Daltrey és Robert Plant.[72] A jótékonysági akciót több ország televíziós szolgáltatója él?ben közvetítette. A befolyt 20 millió fontból megalapították a Freddie Mercury Phoenix Trust nev? AIDS ellenes szervezetet, amely a mai napig m?ködik.[73]

Made in Heaven és Queen Rocks (1993–2006)

Freddie Mercury szobra Montreux-ben

1993-ban megjelent a Five Live középlemez, amely a Freddie Mercury emlékkoncerten George Michael által el?adott dalokat, és egy Lisa Stansfielddel el?adott duettet tartalmazott. A kiadvány az els? helyet érte el Angliában.

Az együttes utolsó stúdióalbuma, a Made in Heaven 1995-ben jelent meg. Nem tartalmazott új dalokat, valójában az együttes múltjára alapult: Mercury, Taylor és May szólódalai, valamint az utolsó pillanatig Mercuryval csiszolt, de már a halála után befejezett dalok szerepeltek rajta. Az együttes egyik legsikeresebb stúdióalbuma lett, Angliában 2x Platina min?sítést kapott, és világszerte 9 millió példányban kelt el.

1997-ben megjelent a Queen Rocks válogatáslemez, amely az együttes rockosabb dalait válogatta össze. Ezen egy új dal, a No-One but You (Only the Good Die Young) is helyet kapott. Ezután John Deacon visszavonult a zenélést?l, és az ezt követ? projektekben sem vett részt.[74]

1999-ben jelent meg a harmadik nagy válogatáslemezük, a Greatest Hits III. Ezen a lemezen más el?adók, péládul Elton John, vagy Wyclef Jean dolgozták fel az együttes dalait.

2000-ben a Five nev? brit popegyüttes Taylorral és Mayjel együtt dolgozta fel a We Will Rock You cím? dalt, amely új megjelenésekor az els? helyet érte el a brit slágerlistán.

May és Taylor zenei irányításával, Ben Elton történetével és Robert De Niro produceri közrem?ködésével 2002-ben mutatták be Londonban a Queen zenéjére épül? We Will Rock You musicalt. A jöv?ben játszódó, „rock színdarab” minden létez? rekordot megdöntött az angol színházi világban, majd Oroszországban, Ausztráliában, Spanyolországban, Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban is színpadra vitték a Queen két tagjának személyes felügyelete mellett.[75]

Brian May és Roger Taylor szervez?ként és zenei igazgatóként is közrem?ködött Nelson Mandela felkérésére a 46664 alapítvány AIDS-jótékonysági koncertsorozatának létrehozásában. Ennek keretében világszerte több szuperkoncertet rendeztek, ahol fellép?ként is szerepeltek. Az els? ilyen alkalommal, 2003-ban Fokvárosban három új Queen-dalt, a The Call, a Say It’s Not True és az Invincible Hope cím? AIDS-témájú dalt is bemutattak a közönségnek.

Queen + Paul Rodgers

Searchtool right.svg B?vebben: Queen + Paul Rodgers

2004. november 11-én az UK Music Hall of Fame díjkiosztón Taylor és May együtt zenéltek Paul Rodgerssel, a Bad Company és a Free egykori énekesével. A közös zenélés jól sikerült, ezért a három zenész 2005-ben együtt indult koncertezni Queen + Paul Rodgers néven.[6] A koncertek lejátszási listája nagyrészt a Queen életm?re alapult, ezek mellett hangzott el pár Bad Company és Free dal. John Deacon nem kívánt részt venni a fellépéseken, helyette Danny Miranda játszott a basszusgitáron, valamint fellépett velük Spike Edney billenty?s és Jamie Moses gitáros is. Ugyancsak 2005-ben jelent meg a koncertet dokumentáló Return of the Champions koncertalbum és DVD.

2007. december 1-jén jelent meg a trió els? saját felvétele, a Say It’s Not True kislemez, amelyet Roger Taylor kifejezetten Nelson Mandela AIDS-tudatosság kampányához írt. A dal ugyan már a korábbi években is elhangzott koncerteken, de csak ekkor készültek el a stúdiófelvételei, amelyen mindhárman egy-egy versszakot énekeltek el. Hogy támogassák a kampányt, egy hónapig internetr?l szabadon letölthet?vé tették a dalt.[76]

2007-ben bejelentették, hogy hármasban stúdiófelvételeket kezdtek. Nyilatkozatok szerint Rodgers nem lett tagja a Queennek, csupán közös munkáról van szó, de az ? bluesos zenei világa is nagyban meg fogja határozni az új albumot.[77] A lemez The Cosmos Rocks címen 2008. szeptember 15-én jelent meg Európában.[7][78] Ugyancsak 2008 ?szére tervezték a lemezbemutató koncertet, melynek során október 28-án Budapesten is felléptek.[79] A koncertek nagy látogatottsága ellenére mind a lemezt, mind az közös munkát visszafogott érdekl?dés követte, s?t, az egykori Queen rajongók közül sokan elutasították Rodgers személyét, ezért 2009 májusában bejelentették, hogy nem folytatják a közös zenélést.[8]

Zenei stílus

Az együttes rengeteg különféle stílusban alkotott dalokat,[5] az albumaikon találhatók hard rock,[22] heavy metal,[22] glam rock,[30] progresszív rock,[30] art rock,[30] funk rock[80] és R&B[81] m?vek, de egy-két dal erejéig még egyéb stílusokban is kísérletet tettek, mint a rockabilly,[82] punk,[83] progresszív metal, folk-rock,[84] blues-rock[42] és a gospel.[37]

Zenéjükre a kései 1960-as évek és a korai 1970-es évek rockzenészei voltak a legnagyobb hatással. Mindegyikük nagy tisztel?je volt a Beatlesnek,[85] korai nyilatkozataikban sokat emlegették a Pink Floydot,[86] és maga a kiadó is az új Led Zeppelinként reklámozta az együttest,[22] jól mutatva a zenéjük gyökereit. Az énekstílusukra a Beach Boys volt befolyással.[36] Jimi Hendrix, mint gitáros Mayre,[87] és mint el?adó Mercuryra is nagy hatással volt.[88] May egy nyilatkozata szerint a Queen II-n hallott rétegezett gitárharmóniákat a The Who inspirálta. Tovább árnyalta a zenei palettájukat Mercury opera iránti szenvedélye, valamint Liza Minelli[88] és Noel Coward[89] iránti tisztelete.

Freddie Mercury hangterjedelme

Nagyban meghatározta a zenei skálájukat a vokális teljesítményük: az együttest a könny?zene történetének egyik legkimunkáltabb hangzású el?adójának tartják.[81][2] Mivel Mercury mellett May és Taylor is énekes volt,[90] a dalok többségében ?k hárman adták a háttérvokálokat, kisebb részben csak Mercury vagy csak Taylor és May (Deacon maga azt nyilatkozta, nem énekelte a felvételeken), sok esetben többszörösen egymásra másolva a felvételeket. Közülük természetesen Mercury volt a legképzettebb énekes, Taylornak egyfajta rekedt blues-hangja volt, emellett ? énekelte ki gyakran a legmagasabb részeket, May pedig az alacsonyabb részeken énekelt jól. Taylor így nyilatkozott a hármójuk kórusáról: „Brian nagyon mélyre tudott lemenni, Freddie-nek nagyon er?teljes hangja volt középen, én pedig a magas hangokban voltam jó[forrás?]. Több esetben Taylor és May el is énekelték az általuk szerzett dalokat (példa erre Taylor I’m in Love with My Carja, vagy May Good Companyje). A dalaik alapvet?en gitárra épültek. Jellemz? volt rájuk a rétegezett gitárhangzás, amely nagyrészt a The Who hatására vezethet? vissza.[27] A gitárokat rendszerint May kezelte, a dalok többségén saját építés? Red Special gitárján játszott, ám akadtak kivételes esetek is, például a Crazy Little Thing Called Love-ban egy Fender Telecasteren játszott.[91] Jelent?sek voltak a zongoraalapú dalok is, ezek f?leg Mercury klasszikus zongora neveltetésének tudhatók be.[92] A korai id?kben mereven elutasították a szintetizátor használatát,[93] kés?bb azonban ez is megjelent a hangszerelésben, nem egyszer a teljes ritmusszekció erre épült egy-egy dal esetében (lásd a Hot Space dalait), de nagyzenekari játékot is imitáltak vele, mint például az Innuendóban. A szintetizátorokat nagyrészt Mercury vagy May, továbbá a producerek, Reinhold Mack és David Richards kezelték. Egy-egy szerz? a saját m?vénél – ugyanúgy, ahogy el is énekelték a dalt – esetenként több hangszeren is játszott: így például Deacon elektromos zongorán a You’re My Best Friendben,[94] May kérésére megtanult nagyb?g?n pengetni a ’39-hez,[95] Taylor elektromos gitáron és basszusgitáron a Fight From the Inside-ban,[96] Mercury akusztikus gitáron a Crazy Little Thing Called Love-ban[97], May pedig zongorán a Father to Sonban.[98] A hangszeres megoldások az 1980-as évekre jelent?sen leegyszer?södtek, a legtöbb effektust szintetizátorral képeztek le.

Dalszövegek

Az együttesen belül nem volt els?dleges dalszöveg író, hanem a szerz? legtöbbször saját maga írta a szöveget a dalhoz. Jellemz?en el?ször a zenét írták meg, ehhez igazították hozzá kés?bb a szöveget, amelynek során Peter Freestone, Mercury személyi titkára szerint gyakran „vért izzadtak”.[49] Dalaikat általánosságban nem jellemezték összefügg? rendszer? dalszövegek, bár az els? két album ilyen tekintetben nagyobb egységességet mutat. A Queen album Mercury által szerzett dalaiból három keresztény vallási témákat érint: a Liar egy gyóntatópaphoz szóló monológ, a Great King Ratben valláskritikus mondat hangzik el („ne higgy el mindent, amit a Bibliában olvasol!”), a Jesus pedig Jézus Krisztus legendájából emel ki egy részletet. A Queen II album egy „fekete” és egy „fehér” oldalra oszlik, és a dalok hangulata annak megfelel?en változik, hogy melyik oldalra kerültek. Az egész album szövegvilágát misztikus hangulat hatja át,[99] felemlítve az angolszász folklór több alakját (ogrék, királyok és királynék, tündérek, Wagoner Will), vagy pedig az együttes által kitalált mesés motívumokat (Fekete királyn?, Fehér királyn?, Rhye királyság).[100] Roger Taylornak a korai id?kben visszatér? témája volt a fiatalok lázadása, amelyet több dalában feldolgozott (I’m in Love with My Car, Tenement Funster, Sheer Heart Attack), hasonló témája volt Brian Maynek az apa fiú kapcsolat (Good Company, Father to Son) és a fitalakor nosztalgiája (White Queen, Some Day One Day, All Dead, All Dead). Az 1980-as években több társadalmi problémákat kutató dalt írtak, ilyenek voltak a White Man, amely az amerikai indiánok múltját idézte fel,[38] a Hammer to Fall, amely a világpolitika feszült helyzetére utalt, az Is This the World We Created..?, amely a világ halandóságát mutatja be, a Live Aid hatására írt One Vision, amely az együttes jöv?be való hitét fejezte ki, vagy a Scandal, mely a bulvársajtó tolakodását sérelmezte.

Dalszerzés

Az együttes utolsó két stúdióalbumát kivéve az összes albumon külön jelölték a dalok szerz?jét. Az esetek dönt? többségében egyetlen szerz?t jelöltek egy dalnál, ritkábban kett?t, vagy mind a négy tagot. Ez a hozzáállás gyakran vezetett vitákhoz az együttesen belül, hiszen a szerz? az eladott lemezek jogdíjaiból is részesült, tehát minél több albumon és kislemezen szerepelt valakinek a neve szerz?ként, annál nagyobb arányban részesült a bevételekb?l. Az együttes f? dalszerz?i Mercury és May voltak, a kezdetekt?l fogva ?k írták a legtöbb dalt a lemezekre. Deacon és Taylor kevesebb dalt írtak, de kés?bb ?k is szereztek sikeres slágereket, és kritikusok által elismert dalokat. Rendszerint a felvételek el?tt megírták már a dalokat, a stúdióban pedig gyakran közösen, a felvételekkel párhuzamosan csiszolták véglegesre.[49] A felvételek során a tagok beleszólást kaptak a saját területük tisztázásába, például May gyakran egyedül szerezte a gitárszólókat, ugyanakkor volt arra is eset, hogy pontról pontra Mercury elmondása alapján kellett eljátszania (például a Princes of the Universe esetében). Az esetek többségében a megjelölt szerz? írta a szövegeket, ? hozta a dal alapötletét, és a zenéjét is nagyrészt ? írta. Az 1980-as évek közepére egyre többet dolgoztak egymás dalain, az 1985-ös One Vision volt az els? valóban mind a négyük által szerzett dal.[101][102] Az 1989-es The Miracle és az 1991-es Innuendo albumokon már nem jelölték külön a szerz?séget. Ez nem jelentette azt, hogy az el?z?eknél jobban együtt dolgoztak volna, inkább az együttesen belüli feszültségeket oldotta.[49]

Producerek

Az együttes hangzását jelent?s mértékben befolyásolták a producereik. Roy Thomas Bakerrel az 1973-as els? albumtól az 1975-ös A Night at the Operáig dolgoztak együtt. Baker egyértelm? hatását mutatják a rétegezett vokálok, vagy a három felvételr?l egybemásolt basszusszólamok.[5][103] Deacon egyszer úgy nyilatkozott, hogy ? vezette be az együttest a stúdiótechnika rejtelmeibe.[104] 1976 és 1977 során producer nélkül dolgoztak, majd az 1978-as Jazz albumon újra Baker volt a társproducer. Az 1980-tól 1986-ig dolgoztak Reinhold Mackkel. Az ? közrem?ködése is szerepet játszott az együttes új, funk és R&B elemekkel t?zdelt stílusának kialakulásában. Nyilatkozatok szerint olyan módszerekkel ismertette meg az együttest, amelyek Baker hagyományos látásmódjától messze voltak.[105] Gyakran kezelte a felvételeken a szintetizátort. David Richards 1986-tól 1995-ig volt a producerük, ? az akkoriban az együttes tulajdonában lév? Mountain stúdió hangmérnöke volt. El?deihez képest kisebb hatással volt az együttesre, ugyanakkor több dalban játszott különféle hangszereken, és a tagok szólóalbumainál is segédkezett.

Él? el?adásaik

Egy 1982-es koncert színpadképe

Az együttes híres volt energetikus koncertjeir?l. Minden albumukat lemezbemutató turné követte, az 1989-es The Miracle-t?l viszont Mercury egészségi állapota miatt ez a rendszer megszakadt. 20 év alatt a világon összesen több mint 700 koncertet adtak.[106] Állandó helyszín volt Anglia, Európa és az Egyesült Államok (1982-ig), valamint felléptek olyan vitákat kiváltó helyszíneken is, mint Argentína és a Dél-afrikai Köztársaság. Az els?k között vállalkoztak stadionturnéra Dél-Amerikában.[1] Az együttes az 1985-ös Live Aid koncerten adott fellépését minden id?k legjobb él? el?adásának választották.[15] Él?ben meg sem próbálkoztak a rétegezett hatású stúdióhangzást utánozni, ennek megfelel?en a dalaik kissé átgondolva kerültek el?adásra. A három hangszín? ének megmaradt, Taylor és May a koncerteken is háttérvokáloztak, valamint adott esetben a saját dalaikat is elénekelték.

A koncertek húzóembere egyértelm?en Mercury volt, aki karizmatikus el?adásmódjával képes volt az egész koncert alatt fenntartani a közönség figyelmét.[107] Él? hangja az évek során (részben a rendszeres tréning hiánya miatt) jelent?sen megkopott, de a hiányosságait ellensúlyozni tudta a profizmusa. Sok dalban zongorázott, valamint a Crazy Littl Thing Called Love alatt egy Fender Telecasterrel ritmusgitározott. Gyakran bevonta a közönséget az el?adásba (például a We Will Rock You, vagy a Love of My Life refrénjét énekelték), és híres volt az „énekpárbaja”, melynek során hangokat énekelt ki, a közönség pedig utána ismételte.[108]

Brian May saját Red Special gitárján játszott az el?adásokon, ezenfelül ritkán használt más gitárokat is, például Fender Telecastert és Gibson Flying V-t. Akusztikus gitárok közül 12 húros Ovationt, Martinst, valamint Gibson Chet Atkinst alkalmazott. A korai id?kt?l a koncertek része volt a gitárszólója, amely a Son and Daughter cím? dalból származó (végül a Brighton Rockba kerül?) szólón alapult, a 80-as évekre pedig már kilencpercesre duzzadt, és bonyolult él? visszhang effektusokat tartalmazott.

Hatásuk a könny?zenére

Az együttes meglehet?sen korlátozott keretek között érte el a népszer?ségét: ugyan Angliában mindvégig sikeresek voltak, Amerikában mérsékelt eladásokkal rendelkeztek (multi-platinalemezeket is csak az 1991-es Hollywood Records által kiadott újramixelt albumok értek el). A szaksajtó általában vegyesen fogadta az albumaikat, a kritikusok gyakran nevezték túlprodukáltnak és ódivatúnak a zenéjüket. Különösen rossz kapcsolatuk volt a Rolling Stone magazinnal, egyik kritikájuk fasiszta együttesként írta le a Queent,[47] és az újság címlapján sem szerepeltek soha. Angliában mindvégig jobban fogadták a zenéjüket, 1977-ben a Bohemian Rhapsody-t az utóbbi 25 év legjobb kislemezének szavazta meg a BPI, az albumaik rendre arany és platinalemez min?sítést kaptak, Greatest Hits kiadványuk pedig a legkelend?bb angliai lemez lett. Mercury halála után valamelyest enyhült a kritika szigora feléjük, és elismerték úttör? mivoltukat. 2003-ban a Rolling Stone magazin minden id?k 500 legjobb albumának listáján az A Night at the Operát is felsorolták,[35] a 2004-es minden id?k 500 legjobb dalának listán helyet kapott a Bohemian Rhapsody[34] és a We Will Rock You,[43] Brian Mayt pedig a 39. helyre sorolták minden id?k 100 legjobb gitárosának listáján.[109]

Több kés?bbi el?adónak jelent?s inspirációt jelentett életm?vük, ezek például: Green Day,[110] Metallica,[111] George Michael,[112] The Smashing Pumpkins,[113] Def Leppard,[114] Nirvana,[115] The Killers,[116] Radiohead,[117] Guns N’ Roses,[118] Iron Maiden,[119] Foo Fighters,[120] Sweet,[121] Extreme,[122] Boston,[123] Scissor Sisters,[124] Queensrÿche,[125] Stone Temple Pilots,[126] Dream Theater.[127]

Diszkográfia

Searchtool right.svg B?vebben: Queen-diszkográfia
  • Queen (1973)
  • Queen II (1974)
  • Sheer Heart Attack (1974)
  • A Night at the Opera (1975)
  • A Day at the Races (1976)
  • News of the World (1977)
  • Jazz (1978)
  • The Game (1980)
  • Flash Gordon (1980)
  • Hot Space (1982)
  • The Works (1984)
  • A Kind of Magic (1986)
  • The Miracle (1989)
  • Innuendo (1991)
  • Made in Heaven (1995)
VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 10.0/10 (2 votes cast)
VN:F [1.9.22_1171]
Rating: +2 (from 2 votes)
Queen, 10.0 out of 10 based on 2 ratings
loading